2013. november 26., kedd

3. fejezet: Gondok hátán gondok

Hát szép kis kihagyás után ismét jelentkezem. Bár nem lett valami jó rész, de igyekszem, csak a suli miatt eléggé kevés időm van. :/ Amint lesz időm ismét hozom a következő részt addig is jó olvasást és komizzatok. :D
Evy

Leültünk a nappaliba a két frappéval. A sütőből a meggyes muffin édes illata lengedezte be a lakást. Halkan szólt a rádió, amiben a reggeli műsor ment, bár nem igazán figyeltünk rá. Bellarína elég fáradt volt és kimerült, amihez egy kis ingerültség is vegyült. Mostanában elég sokat veszekednek Johnnal. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem mondd el mindent, ami természetes, hiszen a magánélete nem tartozik rám, ám jóval többet veszekednek, mint mondja. Lassan a legkisebb dolgokon is összekapnak. A mostani probléma az az, hogy alig látják egymást és mind a ketten a másikat hibáztatják. Éljen és akkor most próbálj pártatlan, mégis határozott lenni. Ez a legnehezebb feladat, főleg, hogy itt nem csak két barátról beszélek, hanem húgomról és vőlegényem testvéréről.

-Figyel húgi. Emiatt ne legyél oda. Ed is ugyan akkor ér haza általában, mint John. -legalább is gondolom. -Mi is keveset látjuk egymást, sőt még nekem van két gyerekem, akik mellett bővel elkél a segítség és hamarosan érkezik a harmadik is, plusz az esküvő.

-De neked legalább van valami elfoglaltságod. Én meg egyedül unatkozom, ha nem vagy velem. Tanulok, házi munka, de inkább tanulok. Nem az, szeretem, meg minden, csak mégis. Neked is szeretnék segíteni az esküvőben, de semmi időm a magánéletemre sem. Jaj. -sóhajtott kétségbeesetten.

-Na. -öleltem át. -Vannak nehezebb időszakok. De hidd el, a jó kétszer jobb lesz ez után. Johnra meg kitalálunk valamit.

-Biztos? -motyogta vállamba.

-Persze. Meg különben is. Ne hidd azt, hogy az én életem fenékig tejfel. Lassan már lélegezni sem lélegezhetek anélkül, hogy engedélyt kérnék. Összesen négy szem figyel folyamatosan. -a telefonom rezegni kezdett. -Na látod megmondtam. -ráztam meg telefonomat. -Susan. Ha nem baj, akkor beszélek vele, mert úgyis addig fog hívogatni, amíg fel nem veszem.

-Persze, nyugodtan.

Sóhajtottam egyet és felvettem.


-Szia Su... -nem tudtam köszönni, mert azonnal elkezdett hadarni.

Egy idő után, szemöldököm már lassan eltűnt hajamban és szemem is kezdett az a döntés felé mászni, hogy kiugrik helyéről, míg végül nem bírtam tovább és közbevágtam.

-Mi?! Hogy... várj, nem nem nem... -nyögtem ki. -Nem nem lesznek semmilyen fotósok, csak Emy és Glory. Az újság írok, meg szépen maradnak a fenekükön, pláne a tévések. Nem akarok élő közvetítést az esküvőnkről. -kis hatásszünet. -Nem egyáltalán nem lenne jó alkalom, sőt, gondolj bele, azért a elég furcsa lenne, hogy egyszer csak megjelenek nagy hassal és akkor megint menne a kombinálás. Nem Susan, nem. Nem akarlak megbántani, de nem. -próbált még meggyőzni, de ebben hajthatatlan voltam. -Susan, nem! -mondtam ingerültebben, mire azonnal jött a megszokott kérdés és válasz. -Dehogy vagyok ideges. Igen tudom, hogy árt a babának. Most viszont le kell tennem, szia és ne szervezz be tévéseket. Újság írókat és fotósokat sem.

Kinyomtam a telefont és mély levegőket véve hamarosan lenyugodtam.

-Na, látod? Én szívesen cserélnék veled. -sóhajtottam.

Kicsit jobb kedvűen mosolyra gördítette a száját. Orromat megcsapta a csokoládé olvadt illata. A muffinról el is feledkeztem. Kimentem a konyhába és még éppen időben vettem ki a sütit, bár párnak a teteje így is megpörkölődött.

Beszélgettünk még jó darabig. Bellának jobb kedve lett, bár azért látszott rajta a rosszkedv, de annyira nem vészesen. Hatkor indulnia kellett, mert hétkor órája van. Éppen csak, hogy becsuktam mögötte az ajtót és elkezdtem elpakolni a cuccokat éles ajtó csengetés zavarta meg a csendet.

-Biztos Bellarína hagyott itt valamit. -gondoltam magamban. -Megyek! -kiabáltam és az ajtóhoz mentem.

Kinyitottam, de nem Bellarína volt az ajtóban.

-Margaret?! -döbbentem meg.

-Jaj, csak egy pillanatra jöttem. -csacsogta és elindult a nappaliba, hogy lerakja cuccait.

-Én is örülök neked. -csuktam be az ajtót.

-Hogy mondtad? -kérdezett.

-Semmi, csak régen láttalak. -mosolyogtam kislányosan. -Mik azok a bébi elefánt méretű cuccok?

-Oh csak pár apróságot szedtem össze neked. Pontosabban Su. Csak el ne mondd neki, hogy elmondtam, hogy ő küldi, mert ki fog nyírni. Másról sem beszél. Egész délután magában fortyogott, hogy így az esküvő, meg úgy az esküvő és, hogy Evy így, meg Evanna úgy. Képzelheted. -zuttyant le a kanapéra.

-És had találjam ki. Azért küldött, hogy győzzél meg erről az egészről, ami itt van -mutattam a táskákra- az a legjobb és úgy kell lennie.

-Hát valahogy úgy, azonban én veled értek egyet mindenben ezért is örültem, amikor elküldött ezekkel, mert így legalább, nem ő lóg a nyakadon.

-Ez rendes tőled. -mondtam hálásan, mert tényleg jobban örülök Margaretnek.

Bár nem olyan rég óta ismerjük egymást elég jól kijövünk. Ami miatt az utóbbi időben eléggé hálás vagyok neki, az az, hogy  már többször mentett meg anyum vagy Susan elől. Mindig kitalált valamit. Rora gyakran szoktam vigyázni, mert Margaret vissza ment dolgozni és van, hogy én vigyázok Rosalinra. Kórházban dolgozik gyerekorvosként. Kevin és Margaret már lassan négy éve házasok. Hála az égnek ő már tudja kezelni Susant, mert már egyszer végig csinálta a tortúrát. Nekem marad a jó öreg megszoksz, vagy megszöksz.

Kezembe vettem az első albumot, ami tele volt esküvői asztaldíszekkel. Margaret megmondta, hogy a lila cetlik Susanéi a kékek, meg az övéi. Akkor a sárga meg lesz az enyém. Hát mondanom sem kell, de Margaret ötleteivel jobban egyet értettem, mint Susanéval. Kész agybaj ez az egész. Lassan azon gondolkodom, hogy titokban tartsuk meg az esküvőt egy szigeten egy két emberrel és annyi.

Nem kis idő telt bele, mire az egyik zsák felét áthámoztuk. Bevittük a szobába, majd együtt indultunk el. Ő ment vissza Rosalinért én meg a srácokért. Már kezdett sötétedni, mikor haza vergődtünk. Ilyenkor áldom a napközit. Itthon szinte nem is kell velük tanulni. Okos gyerekek, némi segítség elkél, de csak kevés.

A szobájukban vannak én meg neki álltam megcsinálni a vacsorát. Már más sem jár az eszemben csak az esküvő, esküvő, esküvő.

-Szia. -fonódtam karok a derekamra.

-Csak nem itthon? -mosolyogtam.

-De bizony és holnap is. Egész nap a tiéd vagyok. -adott egy puszit vállamra.

-Csodás, akkor se... -csengettek.

Csengett! Ki a franc jön ilyenkor. Miért nem lehet egy, csak egyetlen egy olyan nap, amikor legalább az este nyugodt, főleg, hogy végre Ed is itthon van?!

-Kinyitom. -sóhajtott.

Rajta is látszott, hogy most a háta közepére sem kíván senkit.

-Pszt... -szóltam utána suttogóra fogva hangom. -Ha a szülők közül valaki, akkor én már alszok. Légyszi valahogy rázzad le őket könyörgöm.

Válaszul, csak mosolygott és bólintott. Hallottam, ahogyan kinyitotta az ajtót és beszél valamit, de nem igazán lehetett hallani a konyhából, hogy mit. Egy ideig, majd csukódott az ajtó.

-Csak a szomszéd volt. Áthozott néhány újságot.

-Már kezdtem megij... -ismételt csengetés.

-Megyek.

Ismételt ajtó nyitás. Azonban most szinte rögtön csukódott is és szapora léptek közeledtek a konyha felé. Most jöttem rá, hogy engem gyűlölnek valamiért, de nagyon.

-Susan ez, most komoly? Egy kicsit had legyünk már együtt. -mondtam kelletlenül.

-Csak meg akarom beszélni amit délután mondtam. Már felhívtam pár tévést, fotóst és újságírót is, akik szívesen vállalják.

-De mondtam már, hogy nem.

-Ugyan már, ne legyél ilyen nyavalygós. Elvégre rengeteget fogsz még szerepelni a médiában, jobb ha hozzá szoksz. Meg különben is ketten vagyunk ellened, nem igaz Ed? -vágta a szemembe.

Az állam a konyha padlón koppant. Ez kemény. Ha így állunk, akkor legyen.

-Tudod mit Susan? Akkor én is el mondom a véleményem. Nem akarom, hogy beleszólj az esküvőbe, vagy az életünkbe. Mind a ketten felnőtt emberek vagyunk, el tudjuk dönteni, hogy mit és hogyan akarunk. Ez a mi esküvőnk nem a tiéd. Nem akarom, hogy a nyakamra járj és meg szabd, hogy mikor mit csinálhatok. És ha ezt nem vagy hajlandó elfogadni, akkor akár az esküvőre sem kell eljönnöd.

Most Susanon volt a csodálkozás sora. Azonban, mikor segélykérően fia felé nézett, ő mellém állt, átkarolta derekam és csak ennyit mondott.

-Bocsi anya, de Evyt kell támogatnom. És van abban igazság, amit mondd. Ne haragudj meg, de így van.

Pár perc néma csend következett. Majd Susan felemelt fejjel elköszönt és ahogyan kiment bevágta maga mögött az ajtót.

-Szerintem megharagudott rád. -állapította meg Ed.

-Ez nekem is eszembe jutott, de legalább tisztáztuk a dolgokat. Most hogy így eszembe jutott lenne egy kis kérésem.

-És mi lenne az? -érdeklődött.

-Majd vacsi után. Szólj a srácoknak. -fogtam meg a tányérokat és kivittem az asztalra.

Evy

2013. november 16., szombat

Újra itt!

Helló mindenkinek, aki esetleg betéved blogomra! Örömmel jelentem, hogy így vissza térve és egy cseppnyi idővel ügyesen gazdálkodva, hamarosan érkezek új résszel és fejléccel. Addig is, ha már eddig halasztottam a dolgok egy kis előzetes a következő részből: 

Bella maga alatt van, mert nem úgy alakul kapcsolatuk Johnnal, ahogyan szeretné. Alig látják egymást és alig vannak együtt. Evy megpróbál tenni valamit, azért, hogy "kishúgának" jobb kedve legyen és közben azon is töri a fejét, hogyan tudna neki segíteni. De persze, hogy legutolsó lehetőségként jut eszébe a legjobb és legegyszerűbb megoldás. Nem csoda, hiszen neki is tizennégy felé vannak a gondolatai, mert nem elég neki az esküvő megszervezése, amiben a szülők akarnak mindent csinálni (persze ezzel nem lenne gond, ha figyelembe vennék a "gyerekek" elképzelését) és természetesen non-stop 24 órában e körül forog a világ. Szóval lassan bujkálnia kell, mert mikor legkevésbé számít rá vagy lenne alkalmas, tutira akkor jelennek meg a túlzottan kedves szülők.

Akkor hamarosan itt vagyok az új résszel, addig is, 
Pussza: Evy

2013. szeptember 17., kedd

2. fejezet: Átlagos mindennapok

-Ilyen korán mész is? -ültem fel az ágyban és az órára néztem, ami még hét órát sem mutatott. -Alig látlak mostanában a gyerekekről meg nem is beszélve. -ásítottam.

-Sajnos. -kötötte meg nyakkendőjét. -Tudom, hogy keveset vagyok veletek, főleg most, de ígérem, hogy változtatok, de most, hogy Bellarína helyett Denis lett a főnök állandó a futkosás.

Szeretem nézni, amikor öltözködik. Főleg, amikor fekete élre vasalt nadrágot, fehér inget és nyakkendőt vesz. Annyira jól áll neki. Ha nem türtőztetném magam, most a nyakkendőjénél fogva húznám vissza magam mellé és leteperném. Hoppá, ez a terhesség nem csak éber alváshoz vezetett.

-Elbambultál. -mosolygott és egy puszit adott ajkaimra búcsúzóul. -Amint tudok jövök.

Átkaroltam nyakát s szenvedélyesen megcsókoltam, miközben magamra húztam vissza az ágyra.

-Nem maradhatnál még egy kicsit? -suttogtam a fülébe.

-Maradnék én, de várnak. -csókolta végig nyakam. -És ha még egyszer elkések, akkor Den beváltja ígéretét, miszerint reggel ő jön ébreszteni.

-Hát az nem lenne jó. -csókoltam meg még egyszer, majd elindult dolgozni.

Már nem tudtam vissza aludni, de még pihentem egy kicsit. Harry-t és Will-t, majd csak nyolckor keltem, mivel a suli kilenckor kezdődik.  Szórakozottam formákat rajzolgattam hasamra ujjammal és közben dúdolgatta. Még egyáltalán nem látszik, pedig egy kisbaba növekszik odabent. Már csak arra leszek kíváncsi, mit fog szólni a sajtó, ha el kezdek gömbölyödni. Mosolyt csal arcomra a gondolat, hogy lassan hét év után ismét babázhatok.

Álmodozásomat telefonom szakította meg, ami annyira megijesztett, hogy lefordultam az ágyról. A takaró teljesen betakart, megértem megtalálni a mobilom és felvenni.

-Szia anyu.

-Szia kicsim. Hogy vagy? Ugyan nem ébresztettelek fel?

-Nem dehogy, már ébren voltam. Megvagyok. És ti? Hogy megy a kávézó? -igen, anyumék saját kávézót nyitottak a belvárosban.

-Örülök. Megy, bár még kell neki pár hónap, hogy befusson, de egész jól haladunk. Mit csinálsz?

-A földön fekszek egy sátorban, ami a takaróm.

-Miért fekszel te a földön? -hökkent meg.

-Mert megijesztett a telefonom és leestem. -magyaráztam egy nagy sóhaj keretein belül.

-Leestél?! Mi?! Nincsen semmi baj?! Azonnal oda megyek, addig ne csinálj semmit, csak maradj nyugodt! -hadarta.

-Anyu elég! Nyugalom semmi bajom. Nem kell ide jönnöd. Meg különben is nem estem nagyot, csak legurultam az ágyról. -válaszoltam kapkodva, már csak az kellene nekem, hogy ide jöjjön és megint nem csinálhatok semmit.

-Biztos?

-Persze. Várj. Aú mégsem, asszem görcsöl a hasam. -tettettem magam.

-Jesszusom!

-Nyugi, csak szórakozok, nincsen semmi baj. Ennyire nem kell aggódnotok. Nem beteg vagyok, csak terhes és amúgy is még csak éppen, hogy a három hónapos. Nyugalom, mert nem én, hanem ti fogtok kikészülni. -mondtam a sablon szöveget, ami már vagy egymilliószor elhangzott a számból.

-Jó, csak féltelek, úgy mint apud, a barátaid és a vőlegényed. -az utolsó szó, még mindig furán hangzott, akaratomon kívül a jegygyűrűmet kezdtem forgatni ujjamon.

-Tudom, és azt is, hogy jót akartak, de azért engedjetek levegőt venni.

-Jó, csak tudod... na mindegy, örülök, hogy jól vagytok, gondolom Harry és Will még alszik, Ed meg dolgozik. Majd ha tudsz, akkor ugorj be hozzánk.

-Igen. Mindenféle képen megyek. Puszi.

-Puszi kicsim. Szeretlek.

-Én is és aput is puszilom. Szia.

-Szia.

Letettük. Magamra húztam a takarót, úgy hogy teljesen eltakarja a fejem, majd elnyúltam a padlón. Ám ezt nem sokáig tehettem, mert ismét csörgött a telefonom.

-Igen? -tettem fülemhez.

-Szia. Valamikor ráérsz a mai nap folyamán, lehetőleg délelőtt?

-Persze, de ugye minden rendben, olyan fura a hangod.

-Hát... majd inkább négyszemközt.

-Oké. Mit szólnál, olyan kilenc körül nálam. Addigra a srácokat is elviszem suliba.

-Az jó, akkor akkor. Szia.

-Szia.

Vissza feküdtem és mozdulatlanul szuszogtam a sátor-takaróm alatt. Így telt el vagy negyed óra, aztán feltápászkodtam, mert hív az anyai kötelességem.

Lezuhanyoztam felvettem egy ruhát mostanában eléggé kedvelem a hasonlókat. Hajamat kiengedve hagytam és neki álltam reggelit és szendvicseket csinálni. Össze pakoltam az uzsonnás dobozokba, majd mikor végeztem és megreggeliztem felkeltettem a fiúkat is. Mintha csak Ed-et látnám, amikor hétvége van, vagy saját magam pár hónappal ezelőtti énjét. Majdhogynem négykézláb másznak ki az ágyból. Bár igencsak meg tudom érteni. Én is utáltam reggelente felkelni, ha suliról volt szó, azonban muszáj volt. Felöltöztek, megreggeliztek, majd bepakolták cuccaikat és elindultunk a sulihoz. Bekísértem őket, majd adtam nekik egy egy puszit és tovább mentem anyumék kávézójához a Dean's Café-ba.

-Sziasztok. -mentem be az irodába. -Mi újság? Jöttem bemutatni magam, hogy élek és semmi bajom. -vigyorogtam.

-Ne gúnyolódj velem. -nézett rám anyu.

-Most miért, semmi rosszat nem mondtam. -játszottam a kislányt.

-Persze, a szüleidnek, meg tollas a háta és még süketek is. -nevetett apu és átölelt. -Régen láttalak.

-Az a múlthéten volt. -hámoztam ki magam az ölelésből.

-A jóhoz gyorsan hozzá lehet szokni. -ölelt át anyu.

Beszélgettünk egy kicsit, majd egy fél óra múlva egy epres és egy csokis frappéval távoztam. A rádióban Cascada egyik régi száma ment a Bad Boy. Mennyire szeretem ezt a zenét. Hangosra tekerten a kocsi rádióját és úgy énekeltem, miközben mentem haza. Fura, de az jutott így hirtelen az eszembe, hogy mennyire meglepődtek a szülők, amikor először volt értekezlet az iskolában, azt hitték, hogy bébiszitter vagy a nővérük vagyok. Hogy néztek, amikor mondtam, hogy nem az édesanyjuk vagyok. Mindig mosolyt csalnak az arcomra ezek az esetek, mivel már többször is előfordult. Elvégre nem sokan lesznek 18 évesen anyukák, ráadásul nem egyből ikrekkel. Persze, azért nekem ez nagyon gyorsan jött, de mostanában meg már az a gyakoribb, ha valaki 30-40 évesen szüli az elsőt. Mindig is fiatal anyuka szerettem volna lenni, bár nem ennyire, most azért örülök. Befordultam a mély parkolóba, majd fel a lakásba. Letettem cuccaimat és nekiálltam muffint csinálni. Éppen jókor, mivel pont akkor tettem be a sütibe, amikor Bellarína felcsengetett a kaputelefonon.

Evy

2013. szeptember 15., vasárnap

1. fejezet: Várakozás

Halk ajtó csukódás hallatszott a bejárat felől, majd kis motozás után kinyílott a hálószoba ajtaja. Háttal feküdtem az ajtónak. Szemem csukva volt, hisz a motozásra ébredtem. Lágy ajkak puszit adtak arcomra, majd eltűntek.

-Ha Denis még egyszer ilyen sokáig lefoglal, kitekerem a nyakát. -motyogtam álmos hangon még mindig becsukott szemmel.

-Nem akartalak felébreszteni. -suttogta és leült az ágy mellé.

-Tudom.

-Nem szoktál te ilyen éberen aludni. Már el sem tudok mozdulni mellőled anélkül, hogy felébrednél.

-Nem szeretem, ha megszöksz mellőlem. Viszont most bűzlesz a bagótól. -fintorodtam el, mikor a szag megcsapta orromat.

-Megyek zuhanyozni és jövök. -simított végig arcomon, majd felállt és hamarosan meghallottam a víz halk zubogását.

Kicsit vissza merültem az álmaimba, ahonnan kiszakadtam...

***

Anno Párizsban minden újra kezdődött köztem és Edward között. Tiszta lap. Bár a mai napig nem tudom, hogy mit keresett azon az éjszakán Párizs egyik szórakozó helyén, de nem is igazán érdekel. Mondhatni úgy vagyok, inkább nem háborgatom a múltat. Így esett, hogy a naplóimat nem olvastam végig és még mindig Zooey párizsi lakásának egyik szekrényében lapulnak. Ott jobb helyen vannak. Meghatározó egy élmény volt újra látni, megérinteni, megismerni a fiaimat. Érdekes, de nagyon jó érzés volt.

Ismét vissza cseppentem a családi környezetbe. Gyerekek, szülők, barátok. Bellarína rengetegszer mondogatta nekem, hogy újra önmagam vagyok, mikor megkérdeztem, miért, csak azt mondta, hogy uncsi voltam és nyúzott meg kifacsart. A dolgok is össze jöttek köztem és Edward között, ám ez két hosszú év folyamata volt.

Vettünk egy saját lakást, amit a gyerekek választottak. Nem nagyot csak egy kis tetőtéri lakást, ami nagyjából a jaksonville-i lakásnak felel meg. Mivel a koncertek miatt, még mindig sokat utaztunk, viszont az utóbbi hónapokban inkább csak John és Ed. Ugyanis bejelentettük, hogy érkezik az újabb Grimes baba, ezzel négyre bővítve a listát, hisz idő közben megszületett Kevin és Margaret kislánya, Rosalin, aki most már 2 és fél éves. Igazi kis tündérke.

Nem, hogy az utazás, de még a lélegzés is meg lett nekem tiltva, azonban ezt nem voltam hajlandó elfogadni, így szegény Bellarínát állították mellém testőr gyanánt, akivel amikor csak tudtunk tilosban jártunk, ez azt takarta, hogy házon kívülre mentünk és lassan a város összes cukrászdáját ismertük. Ami azonban még nagyobb körbe ugrálást jelentett a szülők részéről az az, hogy a negyedik baba érkezésének bejelentése előtt két hónappal, pontosan szentestekor Ed megérte a kezem.

A nagy családi karácsony volt, amit nálunk tartottunk, mindenki ott volt. Anyumék, Susanék, Kevinék, Belláék és Zooey is. Az ajándékokat már kiosztottuk, én egy kar órát vettem Ednek. Egész este meg sem álltam, csak szaladgáltam, mint a mérgezett egér. Harry és Will segítettek kiosztani az ajándékokat. Edward ölelő karjaiban néztem, ahogyan mindenki bontogatja az ajándékát. A felnőttek óvatosan , míg a gyerekek darabokra tépve a csomagolást nyitják ki dobozaikat. Derekamról lecsúszott az ölelő kar és a hátam mögött a fa felé indult. Hátra sandítottam. A fánál állt, nekem háttal és matatott valamit. Nem tartottam annyira fontosnak az eseményt, hogy tovább kémleljem, ezért vissza fordultam az ajándék bontó társasághoz. Leültem a fiúkhoz és segítettem nekik kibontani a játékokon lévő különböző rögzítő darabokat, amikor pohár csengésre lettem figyelmes. Edward, Harryvel és Willel kezdett beszélni. Elmondta nekik, hogy mennyire szeret és mindenféle lököttséggel vegyítette. Felsorolt vicces eseteket, majd azt mondta, ő így szeret, ahogyan vagyok és ezt most szeretné nem csak szavakkal bebizonyítani. Ezek után feltett nekik egy kérdést, amire már tényleg nem számítottam.

-Srácok, megengeditek, hogy feleségül vegyem anyut?

A két kis komisz szőkeség egymásra sandított, majd Harry szólalt meg.

-Csak egy feltétellel. -a kikötést már nem hallottam, mert azt Edward fülébe súgták.

-Áll az alku. -mosolyogtak.

Rám nézett, majd a tenyerén tartott kis dobozkát kinyitotta. A tartalma nem más volt, mint egy gyönyörű fehérarany gyűrű, amit kis kék és kristály ék kövek díszítettek.

-Leszel a feleségem?

Hirtelen nem tudtam mit mondani. Tekintetem a dobozka és a zöld szem pár között cikázott.

-Igen! Igen! Igen! -ugrottam nyakába, amitől hátra estünk.

Mindenki nevetett és gratulált.

Még most is mosolygok, ha vissza gondolok. Bár szoktunk veszekedni, nem is keveset, de a békülés mindig megvan és mondanom sem kell, hogy voltak már igen kellemes kibéküléseink. De semmi sem lehet tökéletes. Úgy túl unalmas lenne.

Idő közben Bella helyét a menedzseri poszton Denis Logen vette át. Barátnőm ugyanis úgy döntött, hogy vissza tér az iskolapadba, de csak levelezőre. Kereskedelem és marketing szakra.

És most itt vagyunk március végén. Apuék Dublinba költöztek és felváltva látogatnak Susanékkal, mintha beteg lennék. Azonban ez már lekorlátozódott heti két látogatásra, mert közöltem, hogy ha a nyakamra járnak, akkor futom magam és bezárkózok a szobámba, aztán leshetik, hogy én onnan kijöjjek.

***

Ismét kizökkenek álmaimból, mikor Ed becsusszan mellém a takaró alá. Átölelt és magához húzott.

-Már azt hittem megevett a sampon.

Csak halkan kuncogott és még jobban magához húzott.

2013. szeptember 2., hétfő

Életünk értelme

Nem hittem, hogy valaha is el jutok idáig ezzel a történettel, de nagyon örülök, hogy sikerült. Azonban azt el kell mondanom, hogy nélkületek nehéz lett volna. Köszönöm Köszönöm Köszönöm!!!

És ha már az utolsó rész, akkor mindenkit vissza hozok az eddigi szereplők közül.
A szereplők képeit és névsorát az "Összes szereplő" oldalon találjátok a borító kép alatt.

Remélem ezt a részt is sokan olvassátok majd és kommentekben sem lesz hiányom. Az első rész a jövő héten fog érkezni és már nagyon dolgozom rajta, csak időhiányos vagyok. 

Mindent még egyszer köszönök mindent, mindenkinek.

Puszi és ölelés: Helga

2013. július 15., hétfő

15. fejezet: Kedves Idegen

Bocsánat, hogy ennyi késéssel hoztam a következő és egyben ennek a résznek az utolsó fejezetét, de rengeteg dolgom volt. Elérkezett tehát a befejező rész, akik olvasták és végig követték az eseményeket azoknak köszönöm és természetesen az újaknak is. A rengeteg kommentet és szavazást megint nagyon köszönöm. Még nem tudom, pontosan, mikor, de hozom a következő részt is. Igen lesz még egy része a történetnek.
Még egyszer mindenkinek rengeteg köszi :)
Puszi: Evy


Megfogadtam, hogy ezt a napot a szabadságnak, örömnek és minden jó dolognak szentelem. Reggel a rádiót, ami ébresztett és általában lendületből lecsaptam, hogy hallgasson el, most maximum hangerőre tekerve bömböltettem és táncoltam, énekeltem, ugráltam, tomboltam. Felkaptam magamra egy egyszerű laza pólót, rövidnadrággal ami szinte ki sem látszott a póló alól, sarut, egy kalapot és elindultam a nagy Párizsba teljesen céltalanul. Fülemben szinte már fülsértően hangosan szólt a zene. Eszembe jutott, hogy már milyen régen csináltam ilyet, újra tizenévesnek éreztem magam, amikor a legnagyobb problémám a másnapi lecke volt.
Körbe jártam egész Párizst, az összes nevezetességet és mindent. Felmentem az Eiffel-torony legfelső szintjére és néztem a távolt, a hatalmas várost. A tengernyi ház, épület, ami a magasból, apró kis játékoknak tűntek, mint egy nagy terepasztal. Gyönyörű. A tájat nézve bele lehet feledkezni, csak nézni és semmire sem gondolni. A szél langyos fuvallattal simogatta bőrömet, a nap, pedig forrón melegítette. A délelőtt és a délután nagy részét is hasonlóan töltöttem. Délben ellátogattam egy út menti szendvicseshez, ahol beruháztam egy nagyon jól kinéző csirkemellel és salátával töltött bagettre, ami hamar el is tűnt. Körutam befejezéseként elmentem vásárolni is, persze nem tömeges méretekben értve. Tulajdon képen egy pólót vettem. Egyszerű tört fehér döntött vállú.
Már 10 óra is elmúlt, mikor Zooeyval a Le Paris nevű, úgy mondott kulturális disco, helyre érkeztünk. Ő rövidnadrágot és flitteres felsőt viselt, saruval. Haja kiengedve volt homlokánál, pedig indián fonattal. Én a napközben vásárolt felsőt viseltem alatta egy rikítóbb kék színű toppal, fekete hosszú cicanadrággal és egy szintén kék színű convers tornacipővel. Hajam nekem is ki volt engedve, de nekem a színes tincsek elég díszt adtak neki. Nem akartam kirívóan öltözni, mert nem "pasivadászatra" jöttem, hanem csak simán szórakozni. Kezdésnek, mivel Zooey azt mondta, hogy neki kell egy kis bátorítás, ezért a bárpulthoz mentünk. Pár enyhén alkoholos "löket" után bele vetettük magunkat a tömegbe és táncoltunk. Nem érdekelt senki és semmi én jó éreztem magamat, természetesen kulturális szórakozásról beszélünk. Néha akadt partnerünk is, de mindegyik, csak egy tánc és semmi több. Zooey fél tizenkettőkor elment, de én még maradtam. Végül is elég nagy vagyok már és tudok vigyázni magamra, meg haza is találok.
Teljesen kiszáradt a torkom. Nagy nehezen a bárpulthoz verekedtem magam kértem és kértem egy italt. Furcsa bizsergés fogta el a tarkómat, mint amikor nézik az embert. Oldalra néztem és meg találtam az érintett személyt. Rámosolyogtam, intettem neki, de nem igazán érdekelt. Vissza fordultam az italomért, megfordultam a tömeget nézve. Egyik hajtincsem bele lógott arcomba, amit hátra tűrtem az este folyamán vagy ezredszerre és kezdtem azon gondolkodni, hogy kerítek egy ollót és levágom. Ahogyan ittam a hideg italt konstatáltam, hogy milyen meleg is van. Kezemmel arcomat kezdtem legyezni, bár nem sokat számított. A zene ismét kicsit halkult, jelezve, hogy lassan jön a következő zene.

-Van partnered? -kérdezte váratlanul a mellettem ülő férfi, akire az előbb rámosolyogtam.

-Nincsen. -válaszoltam kedvesen.

-Akkor táncolnál velem?

Csak bólintottam, mivel a zene ismét hangosra váltott. Bele vetettük magunkat a tömegbe és táncolni kezdtünk.

Nem tudom mennyi lehetett az idő, mikor kiléptünk a discoból. Bevallom, talán kicsit többet ittam a kelleténél, de azért még teljes öntudatban voltam, csak nagyon jó kedvűen. Az ismeretlen férfi mondta, hogy elkísér a lakásig, mivel ő is arra megy. Hogyne véletlenek, meg nem léteznek. Megálltam a lakás előtt, ahol a lámpa mind kettőnket megvilágított. Az este folyamán most az egyszer néztem ténylegesen arcára. Ismerősnek tűnt, de mégis más volt, de nagyon ismerős.

-Nagyon jól éreztem magam, örülök, hogy megismertelek... -kezdte, majd rájöttem, hogy még be sem mutatkoztam.

-Evy. A nevem Evy. -feleltem, de ahogyan hangját meghallottam, teljes tisztaságban, azonnal beugrott, hogy honnan ismerős.

Vízióimból, álmaimból, akinek, most már arcot is tudok adni és még nevet is. Edward Grimes.

-Jól éreztem magam, örülök, hogy megismertelek Evy. -folytatta, amit furcsának tartottam, hisz ő csak megismer, vagy mégsem, de lehet, hogy én tévedtem és mégsem ő az. -Esetleg holnap, bár az időt elnézve inkább ma lenne kedved egy ebédhez, vagy délután sütihez?
-Ebédre, már elígérkeztem, de a sütiben benne vagyok. -egy próbát megér, gondoltam.

-Rendben, akkor hol találkozzunk? -kérdezte.

-A Café de Flore-ben. Az a Rue Saint-Benoit-on van. -mondtam minden gondolkodás nélkül.

-Rendben, akkor ott találkozunk 3 körül.

-Az tökéletes. Köszönöm a meghívást... -mondani akartam a nevet, de mi van, ha mégsem ő az.

-Edward, de inkább, csak simán Ed.

-Akkor köszönöm a meghívást csak simán Ed. Holnap, bocsánat ma a kávézóban 3-kor. -mondtam, mosolyogva, mert egyre biztosabb voltam elképzelésemben.

-Hát akkor jó éjszakát. -köszönt el.

-Inkább jó reggelt. -mondtam halkan és kezet akartam fogni vele, nem tudom, milyen elgondolásból.

Ám kicsit megint meglepődtem reakciójától, megfogta kezem, de nem zárni kezdte, hanem kézfejemet felfordította és apró puszit adott rá.

-Háromkor. -engedte el kezemet és elsétált.

Egy pillanatig kővé válva néztem távolodó alakját, majd felmentem a lakásba és amilyen halkan csak tudtam szobámba siettem. Fiókomból előkaptam a naplókat, amiket még előző este raktam oda és addig lapoztam, kerestem olvastam, ameddig egy képet, leírást, vagy valamit nem találok róla, amiről fel tudom ismerni. Talán egy óra is beletelt, hogy mikor már feladtam volna a lapok közül kicsusszant egy talán 4 éves kép, amin én és ő szerepel.
Egymást nézzük a képen, ő derekamat öleli át én, pedig nyakát. Arcunkról, bár ez csak egy fotó, de mégis szinte tapintható a boldogság. Arcát nézet és nem tudom tovább vinni tekintetem. Ő az, akivel ma találkoztam, bár egy kicsit változott ehhez a képhez képest, de nem sokat.
Mindezek után már csak egy kérdés vetődött fel bennem. Vajon mi történt a képen lévő két emberrel. Ez az, amire egyik napló sem adott választ, de mikor már szinte majdnem elaludtam, arra jutottam, hogy talán nem is kéne tudnom, mert, ha anno nem akartam leírni, akkor könnyebben feldolgoztam annál, minthogy rágódjak rajta és inkább nem is foglalkozom vele.

Evy

-Edward szemszöge-

Az idő lassan már fél tizenkettőre járt, amikor az utcán sétálva az egyik klubból hangos zene szűrődött ki. Régen voltam már bárhol is csak úgy, hogy uccu neki, aztán bulizzunk. Főleg nem egyedül, meg különben sincsen kedvem még vissza menni. Ezzel az elgondolással egyenes irányt vettem a Le Paris nevű hely felé. A klubba belépve egyszerre több hatás is ért, ami először kellemetlennek és furcsának hatott, de mire átverekedtem magam a táncoló heringtömegen a pultig, meg is szoktam. Azt kértem, ami először eszembe jutott, tulajdon képen, nem értettem, hogy hallja a pultos nő, mikor a saját hangomat nem hallottam. Néhány perc múlva meg is kaptam italom és egy húzással meg is ittam. Ahogy csorgott le torkomon érezem, ahogyan marja, égeti végig. A kellemetlen érzéstől kicsit elhúztam számat, de hamar el is múlt. Most a fejem kezdett bizseregni, valami erőset kérhettem, vagy nagyon nem vagyok hozzá szokva az alkoholhoz, ki tudja. Kicsit kémleltem a tömeget. Egy fiatal húszon éves lány lépett közvetlen mellém a pulthoz és kért valamit, majd észre vette, hogy nézem. Elmosolyodott és intett, majd vissza fordult a pultoshoz. Én azonban tovább néztem. Haja hosszú hullámos barna volt benne kék és kicsit fehéres-barna csíkokkal, öltözéke egyszerű, nem túl kihívó vagy feltűnő. Egy színes topp és rajta egy bővebb döntött vállas felső. Nadrág, sima egyszerű szűk fekete farmer, cipő pedig színes convers. Hátra tűrte szemébe lógó haját, és látszólap melege volt, mivel legyezni kezdte arcát, miközben itta az általa kért italt. A zene kicsit lehalkult, mivel kezdődött a következő szám. Kihasználva az alkalmat, megkérdeztem a még mindig mellettem lévő lányt, hogy van-e partnere, de azt mondta nincsen, így felkértem egy táncra. Régi klasszikus kezdődött.
Enrique Iglesias és Ludacris Tonight I'm loving you száma. Az egy táncból kettő, majd három, négy és még nagyon sok lett. Beszélni nem igen beszéltünk, mivel a zene túl hangos volt az ilyen fajta tevékenységhez. Hajnali három körül járhatott, mikor kiléptünk a klubból, mindketten kissé kótyagosan, de teljes öntudattal, inkább csak vidám hangulatúak voltunk. Kiderült, hogy a ház, ahol lakik útba esik a szállodával, így elkísértem. Az ajtónál megálltunk.

-Nagyon jól éreztem magam, örülök, hogy megismertelek... -a nevét akartam mondani, de rájöttem, hogy még nem is tudom, ezt azonban ő is észre vette és közbe vágott, mielőtt megkérdeztem volna.

-Evy. A nevem Evy. -mosolygott.

Egyből tudtam ki ő és rajta is látszott, hogy felismert, de nem tudja mit lépjen. Én jobb ötlet híján befejeztem mondatomat.

-Jól éreztem magam, örülök, hogy megismertelek Evy. -mondtam és eszembe jutott egy nagyon jó ötlet. -Esetleg holnap, bár az időt elnézve inkább ma lenne kedved egy ebédhez, vagy délután sütihez?

-Ebédre, már elígérkeztem, de a sütiben benne vagyok. -mosolygott.

-Rendben, akkor hol találkozzunk? -kérdeztem.

-A Café de Flore-ben. Az a Rue Saint-Benoit-on van. -magyarázta.

-Rendben, akkor ott találkozunk 3 körül.

-Az tökéletes. Köszönöm a meghívást... -szintén gondban volt a névvel, de csak tettette, ebből levettem, hogy belement a játékba.

-Edward, de inkább, csak simán Ed.

-Akkor köszönöm a meghívást csak simán Ed. Holnap, bocsánat ma a kávézóban 3-kor.

-Hát akkor jó éjszakát. -köszöntem el.

-Inkább jó reggelt. -mondta lágyan és kézfogásra nyújtotta kezét.

Megfogtam kezét, de nem zárni kezdtem, hanem kézfejét felfordítottam és apró puszit adtam rá.

-Háromkor. -engedtem el kezét és elsétáltam.

Pár perccel később hallottam magam mögött az ajtó csukódását. Boldog voltam, újra, mint még talán soha. A lelkem körülöttem ugrált a boldogságtól, de testem csak monoton ment előre.

2013. június 19., szerda

14. fejezet: Emlékek nyomában



-Szia Evy megjöttem. -dobta le kulcsát és táskáját az előszoba szekrényre Zooey.

-Hali. -köszöntem neki a kanapéról.

-Mi jót csináltál húgi? -huppant le mellém.

-Csak a szokásosat. -mutattam az asztalra. Az össze szedett naplókat olvasom. Borzasztó, hogy ennyi mindent írtam, de nem emlékszem semmire. -csaptam ölembe a könyvecskét.

-Van ilyen, de hidd el, előbb utóbb minden meg fog oldódni. -mosolygott.

-És tervezel mára még valamit? -ment a konyhába.

-Nem tudom, különösebben nem, esetleg, lemegyek a kávéházba, meg sétálni egy kicsit, jól jön ezek után a fejszellőztetés. -ráztam meg fejem felett, az éppen kezemben lévő naplót. -Nincsen kedved velem jönni, olyan egy-két óra múlva?

-Kedvem lenne, de sajnos meg kell terveznem a bemutatóra az esküvői ruhákat, és holnap le kell adnom, mert még meg is kell varrni őket, a rendezvényig meg már csak három nap van. -kutatott a hűtőben.

-Majd megmutatod, milyeneket terveztél? Természetesen, miután készen vannak. -kíváncsiskodtam.

-Persze. -csapódott be a hűtő ajtó. -Te kérsz enni?

-Nem köszi, már ettem.

-1 és fél óra múlva-

-Akkor biztos nem jössz? -kérdeztem az ajtónál állva.

-Igen. -érkezett a válasz.

Lenyomtam a kilincset, majd elindultam a kávézóba, ahol az elmúlt másfél hét alatt törzs vendég lettem. Minden nap lejárok ide, majd általában estébe nyúló sétákat teszek a városban. Közel van Zooey, anyum húga, lakásához.



-Sziasztok. -köszöntem, mikor beléptem a kávézóba, majd a szokott helyemre sétáltam, a belső udvarban.

Leültem, majd elővettem jelenlegi naplómat és írni kezdtem.

"Kedves Naplóm!

 Ma van párizsi tartózkodásom 10. napja. Jó kiszakadni egy nyugodt környezetbe, ahol senki sem ismer, csak Zooey a nagynéném, akivel 13 éves korom óta nem is találkoztam, mivel ide költözött. Nem nagy korkülönbség van kettőnk között. Ő 28 és én 21. Mindössze 7 éves volt, amikor én megszülettem. Ahhoz képest, hogy 15 éve nem láttuk egymást, nagyon jól megvagyunk.
Vissza térve az eredeti itt létemre. Mikor Bella és Emily elhoztak Conortól, nem értettem, miért, de aztán elmondták mi történt, bár nem emlékszem az előzményekre, tudom, ha Bellarína, valamitől/valakitől meg akar óvni, annak nyomós oka van. Már a harmadik napló felénél járok, de napról napra egyre nehezebb olvasni. Mintha túl terhelődne az agyam. A borzasztó, azonban biztos, hogy továbbra sem dereng semmi.

-Szia! Hozhatok valamit? -kérdezte a pincér.

-Igen, egy jeges tejeskávét.

-Rendben, esetleg még valamit?

-Köszönöm egyenlőre ez elég lesz. -mosolyogtam.

Vissza fordultam naplómhoz, de mikor tollam a laphoz ért, valaki megszólított. Felnéztem és ismerős arcokat láttam a szemben lévő asztalnál.

-Hayley? Mario? -csodálkoztam. -Ti, hogy? Vagy mi? Meséljetek, mi van veletek?

-Ezeket mi is kérdezhetnénk. -öltek le az asztalhoz és Hayley adott két puszit. -Sokat változtál.

-Ezt én is mondhatnám. Már idejét sem tudom, mikor láttalak titeket utoljára. Még mindig Terezánál dolgozol?

-Igen, csak most már, nem vele, hanem helyette. Én lettem a főszerkesztő. És ezzel együtt, kifogtam magamnak a világ legjobb pasiját. -mesélte fülig érő szájjal, utolsó mondatnál, pedig Mariora nézett.

-Örülök nektek, hogy össze jöttetek. -mosolyogtam.

-És veled mi a helyzet, meg Bellával?

-Öhm... Megvagyunk. -mondtam.

-Biztos? -furcsálta válaszomat.

-Aha. -mosolyogtam.

Még jó sokáig beszélgettünk. Nem mondtam meg nekik, hogy tulajdonképpen nem emlékszem szinte semmire az elmúlt évekből. Boldog voltam, hogy végre el tudtam vonatkoztatni a gondomról. Hazafelé menet, csak mosolyogtam és gépiesen mentem előre az utca zajait kizárva. Keveregtek bennem a dolgok, események, emlékek. Útközben a jókedv egy kis őrültségre is sarkalt. Vettem két doboz hajfestéket -egy kéket és egy fehéreset-, majd mikor megérkeztem a lakásba, levetődtem a kanapéra és bambultam magam elé. Csak mosolyogtam és nem tudtam mit kezdeni magammal. Egy kicsit felocsúdva visszatértem gondolatmenetemhez a hajfestékes részen. Pár csíkot beszíneztem, majd össze fontam hajamat. És kimentek a teraszra és csak kémleltem a távolt.

-Jó lett a hajad. De, hogy-hogy befestetted? -kérdezte Zooey.

Nem válaszoltam. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon.

-Evy! -lökte meg kicsit hátam.

-Hallom. Menjünk el holnap este bulizni. -mondtam.

-Felőlem oké. -válaszolta Zooey.

Evy